Learning of the E-learning

Késve, de nem törötten bejegyzem múltkori következtetéseimet.

Első ízben 2005-ben vettem részt egy, az iskolánk és két másik középfokú intézmény által indított e-learninges képzésen, ahol elsősorban a magával a lehetőséggel, a technikai megvalósíthatósággal (keretrendszer nélkül) és az oktatási folyamatban való hasznosíthatóság kérdéseivel foglalkoztunk. Két, hozzám hasonlóan magyar szakos kollégával alkottunk egy csoportot, és megszerkesztettünk egy e-mail kapcsolaton alapuló tananyagstruktúrát egy konkrét irodalmi témával (az akkor 100 éve született József Attila költői munkásságával) kapcsolatban. A képzés és az egész folyamat akkor és azzal a belátással halt el, hogy „macerái” és a ráfordított energia/átadott kompetencia aránya alapján a magyar nyelv és irodalom műveltségi terület tantárgyainak oktatásában jelenlegi formáiban kevéssé hasznosítható.

Ma, látva a Tenegen struktúráját és keretrendszerét, ismerve a netgeneráció alapvetően megváltozott információbefogadási stratégiáit; úgy gondolom, megéri magunkat fejlesztve nekivágni a kor kihívásainak.
Szeretném, ha „korszerűsödnék” a tanfolyam során. Igazuk van azoknak, akik szerint nem tartjuk a lépést a tanítás után netre függeszkedő diákjainkkal.Egyetértek, hogy ma is a frontális tanári munka a meghatározó, és ezen változtatni kellene. A házi dolgozatok, felolvasott kiselőadások ideje letűnőben van. Új módszerekre és újfajta hatékonyságra lennék kíváncsi.

Biztos vagyok abban, hogy számos új lehetőség van a hálózati módszerek felhasználásában. Magyartanárként nem is annyira a tanórai, inkább a tanórán kívüli, de ahhoz szorosan kapcsolódó kiegészítő tevékenységekben látok fantáziát. Elmélyítés, saját felfedezés, online vitafórum működtetése, szemléltetés, kritikai érzék fejlesztése – akár délutáni-esti programként jövőesélyes gondolatok. Az intézmény lehetőségei egyébként korlátozottak, de ma már szinte minden diák rendelkezik valamilyen internetes hozzáférési lehetőséggel. Aki nem azonnal, az késleltetve – de mindenki képes bizonyos szintű hálózati kommunikációra.

Hát igen, kioktatunk. Ki-oktatunk, személyes tapasztalatom szerint is sok képesség, művészi érzék, érzékenység vár megszólaltatásra vagy kibontakoztatásra – nagyon sokszor hiába. Ken Robinson valójában Rousseau Émile-jét vizionálja abban, miszerint a jelenlegi közoktatás végcélja, hogy minden gyerekből egyszer nevelő (vagy prof) legyen. Jó lenne tényleg, ha ehelyett mindenkiből a lehető legjobbat hoznánk ki – vagy hagynánk magát kibontakoztatni.