A web 2.0 a hálózati kommunikáció többirányú működését új minőségre emeli. Napjaink és a közeljövő egyik stratégiai kérdése, mit kezd az oktatási folyamat ezzel a jelenséggel. Lehetőséget vagy veszélyt lát benne? Hogyan használja ki és hogyan tartja ellenőrzés alatt – ha beszélhetünk egyáltalán ellenőrzésről e kérdés kapcsán.
Az első alkalmazás, amit hatékonysága alapján kiválasztottam, használok/használtatok és amivel kapcsolatban biztosan számos új lehetőséget fedezünk még fel, a YouTube.
A YouTube egy közösségi szoftver, alapelve szerint is kifejezi a web 2.0 lényegét: „Broadcast Yourself” – tartalmi fordításban: „ismertesd meg, terjeszd magad”. Lényege az alulról szerveződés: a felhasználók által feltöltött anyagok (főként videók) megosztásával egyfajta közös adatbanknak tekinthető. Ám ennél többről van szó: a felhasználó ízlését, személyiségét is feltárják a feltöltött anyagok, egyetlen kattintással áttekinthető a feltöltött klipek listája. A hozzászólások fórumszerűen minősíthetik a témát vagy a közzétevőt. Tematikus listákon átnézhetjük akár a feltöltő, akár a feltöltött anyag bármely attribútuma alapján az összes hasonló metaadattal rendelkező állományt. Az irodalomtanításban elsősorban a megértés elmélyítéséhez használom a YouTube lehetőségeit (például egy közösen értelmezett Ady-szöveg után nézzük/hallgatjuk meg ugyanazt Latinovits Zoltán előadásában; vagy egy Bereményi-szöveg jelentéstöbbletét vitatjuk meg egy Cseh Tamás-klip tapasztalatai alapján.
Természetesen ez a tevékenység a diákok webes kreativitását is fejleszti, bár én úgy látom, e téren a tanároknak több az adóssága.
A második alkalmazás a Wikipédia. Szintén közösségi oldal, sokak szerint a web 2.0 egyik szülőhelye. Alapelve szerint egy többnyelvű, nyílt tartalmú, a felhasználók közössége által fejlesztett és karbantartott webes enciklopédia. A különböző változatokban fellelhető szócikkek együttes száma mára meghaladja a kétmilliót – ezzel a legnagyobb enciklopédia a kultúra történetében. A Wikipédiát 15 millió felhasználó szerkeszti (ez előny és hátrány egyszerre), forrásértéke egyelőre vitatható. De közvetett forrásként, hipertextes kiindulópontként rendkívül hatékony. Innen a legkönnyebb ellenőrzött adatállományokat elérni, vagy áttekinteni az adott témához tartozó információkat. Az önálló tanulási képesség fejlesztéséhez, közösségi munka segítéséhez kiváló lehetőségnek tartom.
Mivel mindkét alkalmazás elsősorban tanórán kívüli tevékenységek segítésében válik be, jelenleg az oktatás technikai feltételeinek változtatását nem látom szükségesnek.
2009. december 6., vasárnap
2009. november 29., vasárnap
Netgen
Netgeneráció
Az internet elterjedése a telekommunikáció sosem látott hatékonyságát hozta el napjaink világába. A kulcsgeneráció tagjaként engem is tisztelet, gyanakvás és idegenkedéssel vegyes érdeklődés ambivalenciája jellemzett a mindennapos használat bekövetkezésének első periódusában.
Fontosnak tartom, hogy a netgeneráció tagjai – és ide már 1995-96-ban születettek is bele kell, hogy tartozzanak a terminológia szerint – éppoly természetesnek veszik a net létezését, mint pl. a maguk korának új nemzedéke a szintén értékviszonylagosság keretei között születő rádió- vagy áramszolgáltatást. Csodálat és kételyek nélkül, magabiztosan és pragmatikusan.
Mindez a lingua franca-szerepet egyre inkább betöltő angol nyelv kitchen-cyber szintű használatával.
Korunk abszurditásaként most én is az e-kommunikáció formáit használom tapasztalataim kifejtésére.
A korosztály tanulási szokásait döntően meghatározzák a fent kifejtett adottságok.
Az általam megkérdezett diákok megerősítették eddigi tapasztalataimat: az internetet elsősorban internetezésre használják. Nem tanulást segítő eszköz, nem kommunikációs csatorna, nem közösségformáló agora, hanem second world, egyfajta pszeudovilág gyorsan alakuló saját civilizációval és kultúrával. Tehát nem tanulási szokásaik változtak meg, hanem életformájuk.
Internetezési szokásaik tehát kommunikációs, ismeretfelvevő és –megosztó szokásrendszerré váltak. Ebből a meglátásból egyenesen következik, hogy virtuális közösségeik már-már új szociális szereprendszereket teremtenek újfajta hierarchiával és értékrenddel. A jelenség természeténél fogva ebbe nem láthatunk bele sem tanárként, sem szülőként. Ez a moderátorok és kommentelők világa.
Ezt a világot nem lehet felhasználni, ebbe be lehet kapcsolódni, betartva az ott érvényes szokásrendet. A fakultációs csoportomnak tavaly a magyar humanista kultúrával kapcsolatban olyan feladatokat adtam, amihez a www.reneszansziwiw.hu weboldalra kellett ellátogatniuk, ott aztán ismerősök ismerőseitől a profilképeken át a kedvenc időtöltésekig mindent kigyűjteni bizonyos alkotókról.
Ez volt a tanév egyik legsikeresebb projektje.
Csak azt sajnálták, hogy a célszemély nem vehető fel az ismerősök listájára.
Az internet elterjedése a telekommunikáció sosem látott hatékonyságát hozta el napjaink világába. A kulcsgeneráció tagjaként engem is tisztelet, gyanakvás és idegenkedéssel vegyes érdeklődés ambivalenciája jellemzett a mindennapos használat bekövetkezésének első periódusában.
Fontosnak tartom, hogy a netgeneráció tagjai – és ide már 1995-96-ban születettek is bele kell, hogy tartozzanak a terminológia szerint – éppoly természetesnek veszik a net létezését, mint pl. a maguk korának új nemzedéke a szintén értékviszonylagosság keretei között születő rádió- vagy áramszolgáltatást. Csodálat és kételyek nélkül, magabiztosan és pragmatikusan.
Mindez a lingua franca-szerepet egyre inkább betöltő angol nyelv kitchen-cyber szintű használatával.
Korunk abszurditásaként most én is az e-kommunikáció formáit használom tapasztalataim kifejtésére.
A korosztály tanulási szokásait döntően meghatározzák a fent kifejtett adottságok.
Az általam megkérdezett diákok megerősítették eddigi tapasztalataimat: az internetet elsősorban internetezésre használják. Nem tanulást segítő eszköz, nem kommunikációs csatorna, nem közösségformáló agora, hanem second world, egyfajta pszeudovilág gyorsan alakuló saját civilizációval és kultúrával. Tehát nem tanulási szokásaik változtak meg, hanem életformájuk.
Internetezési szokásaik tehát kommunikációs, ismeretfelvevő és –megosztó szokásrendszerré váltak. Ebből a meglátásból egyenesen következik, hogy virtuális közösségeik már-már új szociális szereprendszereket teremtenek újfajta hierarchiával és értékrenddel. A jelenség természeténél fogva ebbe nem láthatunk bele sem tanárként, sem szülőként. Ez a moderátorok és kommentelők világa.
Ezt a világot nem lehet felhasználni, ebbe be lehet kapcsolódni, betartva az ott érvényes szokásrendet. A fakultációs csoportomnak tavaly a magyar humanista kultúrával kapcsolatban olyan feladatokat adtam, amihez a www.reneszansziwiw.hu weboldalra kellett ellátogatniuk, ott aztán ismerősök ismerőseitől a profilképeken át a kedvenc időtöltésekig mindent kigyűjteni bizonyos alkotókról.
Ez volt a tanév egyik legsikeresebb projektje.
Csak azt sajnálták, hogy a célszemély nem vehető fel az ismerősök listájára.
Learning of the E-learning
Késve, de nem törötten bejegyzem múltkori következtetéseimet.
Első ízben 2005-ben vettem részt egy, az iskolánk és két másik középfokú intézmény által indított e-learninges képzésen, ahol elsősorban a magával a lehetőséggel, a technikai megvalósíthatósággal (keretrendszer nélkül) és az oktatási folyamatban való hasznosíthatóság kérdéseivel foglalkoztunk. Két, hozzám hasonlóan magyar szakos kollégával alkottunk egy csoportot, és megszerkesztettünk egy e-mail kapcsolaton alapuló tananyagstruktúrát egy konkrét irodalmi témával (az akkor 100 éve született József Attila költői munkásságával) kapcsolatban. A képzés és az egész folyamat akkor és azzal a belátással halt el, hogy „macerái” és a ráfordított energia/átadott kompetencia aránya alapján a magyar nyelv és irodalom műveltségi terület tantárgyainak oktatásában jelenlegi formáiban kevéssé hasznosítható.
Ma, látva a Tenegen struktúráját és keretrendszerét, ismerve a netgeneráció alapvetően megváltozott információbefogadási stratégiáit; úgy gondolom, megéri magunkat fejlesztve nekivágni a kor kihívásainak.
Szeretném, ha „korszerűsödnék” a tanfolyam során. Igazuk van azoknak, akik szerint nem tartjuk a lépést a tanítás után netre függeszkedő diákjainkkal.Egyetértek, hogy ma is a frontális tanári munka a meghatározó, és ezen változtatni kellene. A házi dolgozatok, felolvasott kiselőadások ideje letűnőben van. Új módszerekre és újfajta hatékonyságra lennék kíváncsi.
Biztos vagyok abban, hogy számos új lehetőség van a hálózati módszerek felhasználásában. Magyartanárként nem is annyira a tanórai, inkább a tanórán kívüli, de ahhoz szorosan kapcsolódó kiegészítő tevékenységekben látok fantáziát. Elmélyítés, saját felfedezés, online vitafórum működtetése, szemléltetés, kritikai érzék fejlesztése – akár délutáni-esti programként jövőesélyes gondolatok. Az intézmény lehetőségei egyébként korlátozottak, de ma már szinte minden diák rendelkezik valamilyen internetes hozzáférési lehetőséggel. Aki nem azonnal, az késleltetve – de mindenki képes bizonyos szintű hálózati kommunikációra.
Hát igen, kioktatunk. Ki-oktatunk, személyes tapasztalatom szerint is sok képesség, művészi érzék, érzékenység vár megszólaltatásra vagy kibontakoztatásra – nagyon sokszor hiába. Ken Robinson valójában Rousseau Émile-jét vizionálja abban, miszerint a jelenlegi közoktatás végcélja, hogy minden gyerekből egyszer nevelő (vagy prof) legyen. Jó lenne tényleg, ha ehelyett mindenkiből a lehető legjobbat hoznánk ki – vagy hagynánk magát kibontakoztatni.
Első ízben 2005-ben vettem részt egy, az iskolánk és két másik középfokú intézmény által indított e-learninges képzésen, ahol elsősorban a magával a lehetőséggel, a technikai megvalósíthatósággal (keretrendszer nélkül) és az oktatási folyamatban való hasznosíthatóság kérdéseivel foglalkoztunk. Két, hozzám hasonlóan magyar szakos kollégával alkottunk egy csoportot, és megszerkesztettünk egy e-mail kapcsolaton alapuló tananyagstruktúrát egy konkrét irodalmi témával (az akkor 100 éve született József Attila költői munkásságával) kapcsolatban. A képzés és az egész folyamat akkor és azzal a belátással halt el, hogy „macerái” és a ráfordított energia/átadott kompetencia aránya alapján a magyar nyelv és irodalom műveltségi terület tantárgyainak oktatásában jelenlegi formáiban kevéssé hasznosítható.
Ma, látva a Tenegen struktúráját és keretrendszerét, ismerve a netgeneráció alapvetően megváltozott információbefogadási stratégiáit; úgy gondolom, megéri magunkat fejlesztve nekivágni a kor kihívásainak.
Szeretném, ha „korszerűsödnék” a tanfolyam során. Igazuk van azoknak, akik szerint nem tartjuk a lépést a tanítás után netre függeszkedő diákjainkkal.Egyetértek, hogy ma is a frontális tanári munka a meghatározó, és ezen változtatni kellene. A házi dolgozatok, felolvasott kiselőadások ideje letűnőben van. Új módszerekre és újfajta hatékonyságra lennék kíváncsi.
Biztos vagyok abban, hogy számos új lehetőség van a hálózati módszerek felhasználásában. Magyartanárként nem is annyira a tanórai, inkább a tanórán kívüli, de ahhoz szorosan kapcsolódó kiegészítő tevékenységekben látok fantáziát. Elmélyítés, saját felfedezés, online vitafórum működtetése, szemléltetés, kritikai érzék fejlesztése – akár délutáni-esti programként jövőesélyes gondolatok. Az intézmény lehetőségei egyébként korlátozottak, de ma már szinte minden diák rendelkezik valamilyen internetes hozzáférési lehetőséggel. Aki nem azonnal, az késleltetve – de mindenki képes bizonyos szintű hálózati kommunikációra.
Hát igen, kioktatunk. Ki-oktatunk, személyes tapasztalatom szerint is sok képesség, művészi érzék, érzékenység vár megszólaltatásra vagy kibontakoztatásra – nagyon sokszor hiába. Ken Robinson valójában Rousseau Émile-jét vizionálja abban, miszerint a jelenlegi közoktatás végcélja, hogy minden gyerekből egyszer nevelő (vagy prof) legyen. Jó lenne tényleg, ha ehelyett mindenkiből a lehető legjobbat hoznánk ki – vagy hagynánk magát kibontakoztatni.
2009. november 3., kedd
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)